„Már sokszor napokra sikerült megszabadulnom a fájdalomtól. Ennek persze ára volt: a szűnni nem akaró érzéketlenség. Választhattam a fájdalom és a semmi között, és én a semmit választottam„ – mondta Stephenie Meyer.

Folytatva a gondolatot, mi van akkor, ha a megszokott, biztonságot nyújtó semmi tornácán üldögélve, meglátunk valakit elsétálni előttünk? Egy mosolygós minden tekintetében ritka és hihetetlenül értékes valakit? Ha megpróbálunk egy pillanatra, lábunkat épp, hogy csak az utolsó lépcsőfok alá, a való világ talajára helyezve a két lábon sétáló kincs után szólni; Várj, talán te vagy az, akire idáig vártam? Talán veled végre minden más lesz? Mersz-e életem része lenni? A válasz nem várat magára. A szépség megfordul, és mosolyogva feléd indul. Abban a pillanatban erőre kapsz, és hirtelen elhagyod biztonságot jelentő tornácod. Mire észbe kapsz, már páros lábbal állsz a kiszámíthatatlan valóság talaján. Ám ahogy közeledbe ér, hirtelen minden megváltozik. Mint derült égből a villámcsapás, úgy kapod az első, fájó pofont. Mire felocsúdsz s zsibbadó arccal értetlenül nézel rá, hogy ezt miért kaptad, már kapod is a másodikat, mely szinte százszor fájdalmasabb, mint az előző. És Ő csak néz rád. Néz, és mosolyog. Persze nem akarod elhinni, hisz Ő nem lehet ilyen. Nem, Ő nem. De ahogy leengeded kezeid, rést hagysz a pajzsodon, már csattan is a következő és a régi, már-már feledésbe merült fájdalom új színnel ugyan, de ismét kegyetlenül hasít végig testeden, mintha csak ketté akarná tépni a már oly sokat kapott szívedet. Mit tehetsz ilyenkor? Szépen visszamászol nyugodt kis tornácodra, és nézelődsz tovább, egy újabb fájó tapasztalattal a zsebedben, egy sebbel a szíveden. És vársz… Vársz, de SOHA nem felejtesz. Hisz az élet sem felejt. Soha. Semmit. Senkinek.

Nyugi, megvagyok, élek, nem tűntem el végleg. Ne bombázzatok e-mailekkel, smsekkel, ha kérhetem. El kellett / kell tűnnöm egy időre, nagy változások vannak / lesznek körülöttem. Tervek vannak, amiket végülis egyedül kell véghezvinnem, bármennyire is úgy tűnt, hogy lesz egy kis bolond társam benne, de nem. De nyugi, i’m a fuckin’ survivor. Különben is, “the show must go on…”

(Ja, és ne lepődjetek meg, ha nem látjátok a kommentjeiteket, nem hagyom jóvá őket, elég ha csak én látom, amit nekem írtok!)

Read the rest of this entry »

Jamiroquai – Seven Days in Sunny June (KATT)

A Jamiroquai zenéje olyan mint a bor. Fiatalon el vagy vele, de igazából sok-sok év és rengeteg tapasztalat kell hozzá, hogy igazán megértsd, miről is szól, hogy igazán élvezni tudd. Én most ezt teszem.

2001. Emlékszel még a feelingre? A bizsergésre? Feledhetetlen.

Kosheen – Hide u (Katt ide)

A lakótelep utcái akkor már üresek voltak. Csak az a néhány magára hagyott, kóbor macska osont siető árnyként, a lámpaoszlopok sárgán pislákoló fénye alatt. A csend teljesen úrrá lett a környéken. A távolban zakatoló vonat hangjának és a messzeségből hallható kutyák közös vonyításának különös, de valahogy mégis megnyugtató, halk egyvelege lepelként ölelte körbe az álmosan az ég felé nyújtózkodó komor betonóriásokat, melyek ablakain kiszűrődő fények furcsa játéka pedig leginkább egy megbolydult hangyabolyhoz volt hasonlítható. Ki gondolná ilyenkor, hogy minden egyes ablak és mögötte apró kis fénye, egy-egy sorsot, életet takar, annak összes kellékével? Boldogsággal-szomorúsággal, szerelemmel-csalódással, sikerrel-kudarccal, nevetéssel és sírással…

Az egyik ablak mögött azonban teljes sötétség honolt. Egy aprócska, pirosan világító, izzó pontocska lobbant csak fel, időről időre. Egy fiú állt a sötétben, a messzi holdat kémlelte elkalandozott tekintettel. Gondolkodott. A levegő friss volt, igazi finom, eső utáni illat járta be egész testét minden egyes szippantásnál. Ilyenkor valahogy még a füst is másképp száll. Nem sietős neki, tudja, hogy ráér, nem kanyarog, hanem szépen, magabiztosan táncol tovább a sötét semmiségbe, minden egyes slukkal járó felizzás után.

„Egy hullócsillag!” – mondta a fiú magában, visszatérve a gondolataiból a jelenbe – „Akkor most kívánhatok egyet.” Majd így is tett, kívánt. Meglepő módon már nem azt, mint előtte oly sok hónapon át, teljesen mástként szólt most a kívánság. Azután sóhajtott egyet, eltaszította magától távoli gondolatait, vett egy mély levegőt, egy utolsó szippantást a messziségből, majd megfordult és bezárta maga mögött az ablakot. A szobában félhomály uralkodott, csak a beszűrődő holdfény igyekezett maradék erejével megvilágítani a tárgyakat, miközben lágy, halk, kicsit jazzes zene szólt a háttérből.

A fiú az ágy szélén üldögélő lány felé vette az irányt, kinek tekintete zavaros volt. Zavaros és egyben kétségbeesett. Nem tudta hová tenni magát és az egész helyzetet, amibe nagy hirtelen bár, de annál hevesebb módon csöppent bele az elmúlt napokban. Nem tudta, hogy kivel van dolga. Furcsa, szokatlan volt füleinek az igazán őszinte beszéd. A mondandó maga pedig váratlan és könyörtelen, de igaz. Hiszen az igazság az. Fájó és könyörtelen. A fiú tudta ezt, de nem akart hazudni neki. Miért is akart volna? A lány nem azt érdemelte. Látszott a tekintetén, hogy nem erre számított, hogy mást várt a történtek után, de mégis maradt és tudomásul vette a játékszabályokat. A fiú azzal is tisztában volt, hogy helytelen és önző az, amit tenni készül, de nem érdekelte már. Úgy gondolta, kivételesen ő is lehet önző. Nem akart egyedül maradni a dermesztő csenddel és sötétséggel, legfőképp pedig gondolataival azon az éjszakán, sőt, különösen azon az éjszakán nem. Az elmúlt hónapok, hetek, napok történései, pillanatai, emlékei kergetőztek körbe-körbe, tornádóként kavarogva a fejében. Sok mindenre és sok mindenkire gondolt a múltból és a jelenből egyaránt. De talán igazából mégiscsak egyvalakire. Arra az egyvalakire, akire tudta, hogy nem lenne szabad…

Közben „áldozatának”, a zavarodott lánynak addig oly biztosnak tűnő mozdulatai, gesztusai hirtelen bizonytalanná váltak. Kapkodott, ideges lett. Látszott rajta a tehetetlenség, hogy nem tudja hová tenni magát, a helyzetet és fogalma sincs, hogy mihez kezdjen. Nem félt, hisz tudta, érezte, hogy a fiúval biztonságban van, csak egyszerűen nem tudta mitévő legyen. Tekintete zavartan kalandozott balra, a fiúra, majd jobbra. Fogalma sem volt hová nézzen, honnan merítsen egy kis bátorságot. Ajkaival küzdött folyton folyvást, melyek kétségbeesetten próbáltak szavakat formálni. Mondani szeretett volna valamit, de nem tudta, hogyan kezdjen bele, hiába próbálkozott. A fiú félbeszakította a próbálkozást. Úját magabiztosan a tétovázó lány puha ajkira emelte, csendre intvén őt, majd a szemébe nézett és annyit mondott neki:

„Ssssss…, ne rontsd el szavakkal….”

Ezután úját hírtelen saját ajkaira cserélte és finoman, egy gyengéd csókkal jelezte, emlékeztette a lányt, hogy ne törődjön a múlttal, a jövővel. A most, a jelen, ez az éjszaka, csak az övéké és az is marad. Egy éjszaka, amit senki nem vehet el tőlük, soha. Még akkor sem, ha ez az egész igazából nem is róluk szól és nem is fog soha. A fiú tudta, hogy kit csókol, de legbelül érezte, hogy igazából mégsem őt.

Csókját a lány azonnal viszonozta, így aztán erőteljesebb, hevesebb, percekig tartó csókcsatába kezdtek, miközben a fiú közelebb húzta őt magához. Egy kis kitérővel, finoman csókokba borította a lány nyakát, ám ebben a pillanatban elméjét egyetlen szippantásra elöntötte áldozatának mámorító illata, ami egy csapásra halálos, azonnali hatással jelentkező drogként terjedt szét ezerfelé ereiben, utat törve az ősi ösztönöknek, a vágynak, az „utazásnak.” Tudta, innen már nincs visszaút…

Hogy mi volt a kívánság, melyet a fiú a messziségbe vágyva mormolt el magában? Azt talán még sajátmagának sem fogja beismerni sohasem, hiszen túl bolond és önfejű hozzá, hogy megtegye…

2008 novemberében járunk, alig egy hónappal a születésnapom után. Körülbelül ide tehető, mikor véglegesen különváltak útjaink B.-vel. Megbeszéltük a dolgokat és közel 6 évnyi együttlét után abban maradtunk, hogy tartjuk a kapcsolatot, találkozunk hébe-hóba, mivel ezt a hosszú időt nem lehet elfelejteni. Nem tudom ki járt már hasonló cipőben, mint én, hogy tudja; Ennyi időt nem lehet kitörölni az ember életéből. Az a személy, aki ilyen sokáig és ennyire közel áll az emberhez, nem tűnhet el nyomtalanul, egyik napról a másikra. Hisz nem csak, hogy együtt nevettünk és sírtunk, osztoztunk életünk pillanatain, de együtt is éltünk. Sarkosan fogalmazva, azzal, hogy szerelmespárként megosztottuk egymással életünket, a legjobb barátok is lettünk. Olyan szinten, hogy Ő volt az, aki tudta egy tekintetemből, hogy mire gondolok, egy mosolyomból, hogy mit szeretnék, egy érintésemből, hogy miként érzem magam. Persze, ez fordítva is így volt.

Szóval Ő balra, Én jobbra. Véglegesen. Éreztem, hogy nem lesz egyszerű dolog, a nulláról új életet kezdeni, de álmaimban sem gondoltam volna, mivel is kerültem szembe igazából. Az első esték voltak a legnehezebbek. A kis szoba, amiben kettőnk élete zajlott, egyik napról a másikra elvesztette barátságos, családias hangulatát, légkörét. Hideg, kietlen és könyörtelen lett. Könyörtelenül emlékeztetett minden egyes este, hogy volt valaki, akinek te jelentetted a világot, aki bármit megtett érted. Azt bizonygatta kegyetlenül, folyamatosan, esténként, mikor elalvás előtt leültem megpihenni a sötétben az ágy szélére, hogy; Igen, létezett, de te elvesztetted! Félelmetes űr keletkezett az addig meleg, megnyugtató kis szigetben, ahova szívesen tért meg az ember, egy-egy fárasztó nap után. Nem tagadom, az elején minden hazaérkezésemkor, ajtómon belépve, titkon reménykedtem, hogy Ő ott lesz, és a meleg, barna szemeivel, mosolyogva néz rám s kérdi; „Hát megjöttél szívem? Milyen napod volt?” De nem volt. Helyette a rideg falak gúnyolása, nevetése fogadott csak; „Nincs itt, nem is lesz…”

A dolgok, amiket itt hagyott, egy-két ruhadarab, a képek a falon, a finom illata a párnában, a közös évek emléke a falakba vésődve, minden ugyanúgy volt, ahogy hagyta. Egyszerűen nem tudtam őket elsüllyeszteni egyik szekrény aljára sem. Pedig helyben nem volt hiány. Hírtelen félig kiürült a szoba. A ruhásszekrények, fiókok, polcok fele mind-mind üresen állt, mintha csak arra vártak volna gúnyosan kacagva, hogy: Na faszfej, most mihez kezdesz?

Ez volt az a pont, ahol éreztem, hogy ezt nem fogom sokáig bírni, ki kell mozdulnom itthonról. Igyekeztem magam tartani annyira, hogy mások, a haverok ne lássák rajtam, hogy igazából majd beleőrülök abba, ami történt, és egy szép nagy kérdőjellel a fejem felett tekintek az eddig biztosnak tűnt, de hirtelen ködbeveszett, homályos jövőbe. Egyre többet jártam „szórakozni”, társaságba, mert szükségem volt rá, hogy emberek közt legyek. Persze a többiek közben próbáltak segíteni, a maguk módján. Kaptam jobbról is, balról is az ötleteket, a házi praktikákat, a fasz tudja milyen módszereket, amivel segíthetek magamon, és utána biztos, 200%, hogy jobb lesz, mert neki, meg különben is, xy-nak is bevált. Ja, persze. Remek. Ha Átlag János kőkemény 2 hónap és egész másfél hetes „kapcsolatának” elvesztése után segített, majd nekem is fog, a jelentéktelen kis 6 évem után… Hogyne. Tudtam én, hogy csak segíteni szeretnének, de hihetetlenül idegesítő tud lenni, amikor hallhatóan butaságokkal, gyerekes dolgokkal próbálnak segíteni rajtad, hogy az életed jelentős részét, azt a 6 évet, el tudd felejteni, miközben fogalmuk sincs az egészről, hogy milyen is lehet a helyzetem. De persze értékelem a próbálkozást, mert ott voltak, és igazán segíteni akartak. Már aki.

Tudtam, hogy az én hibám, valahol én akartam, hogy így legyen, mert meg kell tapasztalnom dolgokat ahhoz, hogy távoli jövőben egyszer valakinek 100%-osan oda tudjam adni magam és ne arra gondoljak, hogy miket nem tettem meg életem során, amiket kellett volna. Itt fogadtam, hogy bármilyen nehéz is lesz, de meg kell próbálnom egy évig egyedül maradnom. Semmi komoly kapcsolat, csak szórakozás, kósza esték, idegenek, semmi érzelem. Nos, természetesen megint nem tudtam, hogy mire vállalkozok.. Próbáltad már megkérni a kanyargós folyót arra szép szóval, hogy egy évig lassabban, már-már visszafelé folyjék, mert utána bizony jobb lesz neki? Na, én ezt tettem, a magam különös kis módján…

A végére pedig egy kép a múltból, a tovább után:

Read the rest of this entry »

Kicsit fura, szedett-vetett, de legalább van. Az újrakezdésekben különben is jó vagyok. Majd alakul még a dolog úgy is, ha lesz normálisan időm (kedvem) nekiülni és összedobálni a layoutot.